Anyu járt egy ilyen lovon szaltózós akrobatával, tudjátok, akik a cirkuszban produkálják magukat. Tiszavirág életű, egy hetes románc volt ez közte és Szebasztián közt, mert ugye a függöny bezárul, a cirkusz megy tovább, a szív megszakad,  de azon a héten heti hétszer voltam cirkuszban. Egyszer aztán, amikor megint elérkezett a félidős állatsimogatás izgalommal várt pillanata, és még egy babakék lufit is sikerült kisírnom, szörnyű dolog történt.

Éppen a majom cimbikkel teremtettem volna kapcsolatot, mint az evolúciós felsőbbrendűség nagykövete, - nagyon maki képű kislegény voltam és a füleim mérete is megbízhatóságot sugárzott - kezem majom kézben pihent, amikor is kidurrant a lufim. Nem hibáztatom majmot, amiért azt hitte, hogy ez egy csapda, és jókorát harapott zsenge gyermeki bőrrétegemen, csak nem számolt kísérőmmel: anyu a pillanat hevében egy lendületes pofonnal kérte meg majmot, hogy engedjen el. Azóta ha cirkuszban voltam, mindig gyilkos szemmel keresték a páholyban a Lufis Kisfiút, persze volt annyi eszem, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet, úgyhogy nem akartam többé lufit. De lebuktam.. Egy produkció közben, majom épp a porond szélén ment körbe, kezet fogva az elöl ülőkkel, amikor tekintetünk találkozott, és ősi gyűlöletben forrt össze. Mikor odaért hozzám, elkapta a kezem és elkezdett befelé rángatni. Úgy vélm elakart rabolni, hogy bosszút álljon, de szegény megint kapott egy csattanósat.

És még a bohóc is mindig behívott kolompozni, szóval felhagytam a cirkusszal.